Szorítsd kicsit a mellkasodhoz levelem,
érintsék szavaim szívverésedet,
hová szebb napokon hajtom a fejem.
Légy hozzám kedves, gyógyítsd be a sebet!
Ringass karodban, míg egyre csak várom,
talán ma elhagyja szádat a szeretet szava:
Egyszer tán megkérdezed mire vágyom,
és éghet Jezabel csillaga.
Körülnézek; másnak minden szerelmes giccsben,
de neked nem kell, hagyjalak békén,
én, ki érdemtelen, a csodára joga nincsen.
Hogy tegyem túl magam lelked közömbösségén?
Míg mi dermedten állunk, tehetetlen szobrok,
és más sem vagy örökké csak zárkózott, szótlan,
elfut mellettünk minden ami boldog,
hogy vághatnék csapást egy ilyen bozótban?
Egy-egy percre mégis áldást oszt az ég karja,
olyankor néha együtt lélegezhetünk,
ha van Isten, és ha ő is úgy akarja,
egymásra nézve megbocsátunk, újjászületünk.
De most csak régi perceink lángjánál melegszem,
és rettegve gondolok a kínzó mára.
Fejünkre meteorzápor hulljon, égjünk el ebben,
Jöjjön hát a szerelem kataklizmája!
Légy te okos, bölcs masztodon, sose nézz hátra,
hisz szerelmünk bűnhelyét elhagytad már egyszer,
és jobban is teszed a történteket látva
ha végül összeszorított foggal előre igyekszel.
S mikor előtted hasítom ki szívem fele részét,
már minden szavam felesleges, semmi más,
többé ne gyúljon benned irántam részvét:
ez is csak esőben felejtett kutyavinnyogás.